Nagyon szeretek Ildivel és Zsombival edzeni.

Eljött az a pont, mikor már igénylem az edzést. Pénteken családi okok miatt elmaradt, és már alig vártam, hogy ma legyen. Nem úgy mentem, mint akit akasztásra vittek, hanem úgy, mint akinek szüksége van egy jó edzésre. 

Így megy az életmódváltás. Kell egy bizonyos idő, mire a szervezet hozzászokik az új életmódhoz, de utána viszont már nem is hiányzik a régi.

Az én szervezetemnek ez az 1 hónap kellett, hogy átálljon. Nagyon nehéz 1 hónap volt, de már nem cserélném ezt le semmire.

Ma láb- és hasizom nap volt. Az edzés első háromnegyede egész könnyű volt, meg is lepődtem Zsombin… De az öröm korai volt.

Nem írtam még az egyik kedvenc módszeréről… Ha telefont vesz a kezébe, akkor szimplán ettől a ténytől már duplájára megy a pulzusom, mert az mindig valami kegyetlenséget hoz magával. Stopper, olyan csilingeléssel, mikor a sütő jelez, hogy kész a pizza. Hát Zsombinál mondjuk nem pizzát jelez…. Kitalál valami nehéz gyakorlatot, amit csinálni kell csilingelésig, utána kis szünet, majd újrakezdeni csilingeléskor és így tovább még vagy 6x. Mire ennek a végére érünk, már a szempillámból is csorog a víz (hogy a többit ne is említsem:D), és ilyenkor közli, hogy “na akkor ebből még 3 kör”. Én nem, soha nem viccel.

Ma, erre a stopperos szörnyűségre az volt a feladat, hogy guggolásból felugrani egy fadobozra szintén guggolásba érkezve, majd visszaugrani szintén guggolásba, és így tovább. Ez leírva nem tűnik olyan nehéznek, de megcsinálni…… Eszembe jutottak az általános iskolás éveim… Én tipikusan a full nyomorékok közé tartoztam mindig is, aki be van oltva sport ellen. Aki soha, semmilyen feladatot nem tudott megcsinálni, aki rettegett attól a kurv@ szekrénytől, amire valami dobbantóról kellett felugrani. Kicsi is vagyok, meg kétballábas is, szerintem ez olyan dolog, amit nálam soha nem kellett volna túlságosan erőltetni…:D Már kijártam az általános iskolát, azóta nem volt ilyen feladatokkal dolgom, mondjuk örültem volna, ha ez így is marad:D

De nem, ma muszáj volt. Tulajdonképpen meg van örökítve a haláltusánk, mert a kondi be van kamerázva. Ildi amúgy nem szívbajos, minden gyakorlatot szó nélkül megcsinál, de ez neki is sok volt. Egymás mellett csináltuk, és többet estünk-keltünk, mint egy járni tanuló totyogó. Rögtön az első ugrásnál Ildi hagyattvágta magát, utána én a röhögéstől, azért próbálkoztunk, de tuti úgy festettünk kívülről, mint a szétdrogozott békák. 

Mivel szerintem többet voltunk elesve, mint guggolva, ezért most lelkiismeretfurdalásom van, és soha nem lesz izmos kerek fenekem.

április 8.